Dr. Farkas Anikót, a Széchenyi István Egyetem Növénytudományi Tanszékének docenseként ismerik az egyetemi közösségben, de egyre többen tudják róla, hogy advent idején felhúzza piros csuklyáját, és Karácsonyanyóként varázsol ünnepi hangulatot sok-sok tanterembe, otthonba. Ismerjék meg az ő történetét!
A mosonmagyaróvári Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar, illetve a Széchenyi-egyetem közössége számára idén hogyan hozta közelebb az ünnep varázsát?
Ahogy azt a körülmények lehetővé tették, és a megérzéseim is úgy diktálták, advent idején a Karácsonyanyó adventi meséi című könyvemből több évfolyam egy-egy tanóráját is az arra a hétre szóló mesémmel zártam. Nem vártam sosem különösebb visszajelzést, elég volt látnom, hogy behunyt szemmel, el-elmosolyodva hallgatják a történeteket, amik után másképp hagyják el a termet a hallgatók, mint ahogy bejöttek. Az egyik kolléganő említette, hogy ő még emlékszik arra, amikor az első itt töltött évemben felolvastam a kötetből a tanszéki karácsonyon. Ez nagyon jólesett. Nem gondoltam volna, hogy hét év távlatából valakinek ez még eszébe jut.
Ahogyan azt blogján is írja, adventben a felnőttek is vágynak a mesék varázsára, a csodákra. Miért tartja fontosnak, hogy ezt elhozza, megossza az egyetemi polgársággal is?
A mi kultúrkörünkben meghatározó az advent, a várakozás, a karácsony ünnepe. Amikor olvasom a meséket, egy kicsit mindannyian visszarepülünk gyerekkorunk mesevilágába. Érezzük a mézeskalácsillatot, a forralt bor vagy habos kakaó zamatát, felcsendülnek lelkünkben a jól ismert karácsonyi dallamok. Ha csak egy csepp boldogságot csempészek bárki életébe, ha csak egy megfáradt arcra is mosolyt fakasztok, vagy épp a meghatódottság könnyeit látom megcsillanni, megérte. Másrészt – és ez a tudományosabb vonulat, amivel én magam is csak mostanában kezdek foglalkozni –,
a mesék gyógyító hatása, a mesehősök saját énünkkel való kapcsolata sem elhanyagolható. Bárhol éljünk, bármivel foglalkozzunk, legyünk akár egyetemi oktatók, hallgatók, a mesék erejére szükségünk van.
Honnan gyökerezik Karácsonyanyó pozitivitása, a jó iránti vágya és lelkének tisztasága?
Karácsonyanyó születési helye és ideje ismeretlen – ahogy az a kötet ismertetőjében is olvasható. A történetek nagyjából tizennégy évesek lehetnek, a kisebbik lányomnak meséltem őket. Az is igaz, hogy „mióta az eszemet tudom, Mikulás és az angyalok munkáját segítem…” Az ember alapvető vágya a segítségnyújtás, nekem pedig mindig nagyon erős volt a karitatív vénám: ahol és ahogy tudok, segítek. Boldoggá tesz. Azon szerencsések közé tartozom, akik minden apróságnak tudnak örülni, akik a mai napig gyermeki kíváncsisággal képesek rácsodálkozni a világ dolgaira, és akik a természet közelségét a talpuk alatt, a bőrükön érezhették.
Köztudott, hogy a mesék közösségépítő erővel is bírnak. Ha kívánhatna, mi lenne az, amit leginkább szeretne, hogy történjen mesekönyvével, illetve ennek kapcsán?
Nagyon örülnék, ha lenne alkalom megismertetni a meséket nagyobb közönséggel, ahogy az évekkel ezelőtt – többek közt – gyermekem óvodájában majd iskolájában is történt. A könyvvel kapcsolatos marketingtevékenységet én végzem, szabadidőmben. Ezen szeretnék jövőre változtatni, terveim közt szerepel a folytatás is.
Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy tudományos tevékenysége és a mesék története összefügg. Miért csempészte bele a mesekönyvbe ezt a tematikát?
Mindaz, ami a meséken keresztül megérkezik egy kisgyerek – vagy bárki – lelkébe, lenyomatot hagy. Nem véletlen voltak a tudás átadásának eszközei a mesék, mítoszok, mondák… Tanítunk, nevelünk a történetekkel, például elfogadást, szerető odafordulást, megértést.
Talán másnak is eszébe jut egy-egy gyerekkori olvasmányélmény, aminek a hatására érdeklődni kezdett valami iránt. Nekem ilyenek voltak Kittenberger Kálmán könyvei. De hogy az óvári vár falain belül maradjunk, Fekete István írásait sem hagyhatjuk ki ebből a sorból, aki karunk jogelődjének hallgatója volt.
Életfeladatom a tanulás és a tanítás, katedrán innen és túl. A mesékkel is ezt teszem, még ha kezdetben ez nem is volt tudatos.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy a természet közelében nőjön fel. Bár itt a Szigetközben – mondhatni – természetes. Falusi lányként – Gemenc sarkából - emlékeimben a gyöngyvirágos tölgyesekkel, a Dunával és holtágaival, a vidék élővilágban gazdag szántóföldjeivel magam is látom, érzékelem a változást. Nem véletlen említettem órákon David Attenborough munkásságát.
Az élő természet szépségei, sérülékenysége ma már mindennapi téma. Mi máson keresztül lehetne érzékenyíteni, vagy épp elgondolkodtatni a gyerekeket – észrevétlen –, mint egy-egy mese által? Talán épp így születik meg egy újabb Einstein vagy Tesla, Marie Curie, Rachel Carson… Talán épp emiatt akar valaki majd természetfotóssá vagy egyetemi oktatóvá lenni.